Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szlovenszkó, 1959

2012.05.14

 1959. július 8.

Reggel 8 órakor indultunk el nyolcnapos szlovákiai túránkra. Résztvevők: Dr. Nagy Géza, felesége: Lívia, Ildi, Zsuzsi, Som és én. Az idő gyönyörű, verőfényes napsütésben indulunk, nagy melegre van kilátás. Legelőször Rudnokon álltunk meg, ahol a templomban egy eredeti Rubens, vagy egy másolata látható. Innen Jászóra mentünk. Som (Dr. Hollóházy Lajos) régi osztálytársánál, dr. Perlik Jenőnél töltöttünk néhány percet – bőséges tízórait fogyasztottunk – majd megnéztük a barokk stílusú premontrei templomot. Apácákat is láttunk. – (Egy kis ház nagyon megtetszett nekünk, ilyet szeretnénk építeni öregkorunkra.)

Utunkat folytatva Stószfürdőre értünk. Nagyon kedves fürdőhely ez, néhány száz méterrel Stósz falu fölött, fenyőerdőkkel körülvéve. Az útról gyönyörű kilátás nyílt a völgy alján fekvő Stósz községre. – Rövid nézelődés után Szomolnokot érintve az Uhornai-tó felé robogtunk. Sajnos, fényképezőgépünk csődöt mondott, és nem tudtuk megörökíteni ezt a szép romantikus kis tavat.  Az idő már dél felé járt, igen meleg volt, ezért nem gondolkoztunk sokat, hanem megfürödtünk a tóban. Csónakot béreltünk, és mélyen beeveztünk. – Nemsokára a Pacsai hegy meredek hajtűkanyarjain hajtottunk merészen tovább. Az útról még sokáig láttuk a fenyvesek ölében az Uhornai tavat kékleni. A hágóba érve felgyalogoltunk a csúcsra, ahol gyönyörű körkép tárult elénk, A Szlovák érchegység, az Uhornai-tó, a Gömöri hegyek, átláttunk a Bükkre is, - és a hegy alatt megpillantottuk következő állomásunkat, Krasznahorka várát.

Nemsokára a vár alatti réten ültünk és ettünk, mert már igen éhesek voltunk. Hiszen Jászón ettünk utoljára, és már du.  5 óra felé járt az idő. Megnéztük a várat. Serédy Zsófia ma is ott alszik a várkápolnában, jobb kezét intőn felemelve, ahogy azt Jókai megírta a Lőcsei fehér asszonyban. Sok értékes olajfestményt láttunk, régi bútorokat, használati tárgyakat, fegyvereket, kerámiákat. Egy külön szárnyban gyűjtötte össze Andrássy Dénes feleségének, a hajdani híres operaénekesnőnek a hagyatékát. A várat restaurálják, úgy, hogy csak egy részét láttuk.

Ezután megnéztük a mauzóleumot, Andrássy Dénesnek és feleségének sírhelyét. Az Andrássy család nem engedte meg, hogy feleségét, az operaénekesnőt a családi sírboltba temessék, ezért építtette a mauzóleumot közös sírhelyükül. Nagy gazdagságát tanúsítja a sok értékes márvány és arany mozaik, amely a falait borítja. Igen szerette feleségét, és semmit nem tartott soknak ahhoz, hogy emlékét méltón megőrizze.

Már alkonyodott, mikor elindultunk Krasznahorkáról. Visszapillantva még sokáig láttuk a várat. Befutottunk Rozsnyóra. Itt terveztük első táborhelyünket. Egy nagyon kedves völgyben ütöttük fel sátrunkat. Már erősen alkonyodott, nem is nézhettünk alaposabban körül, csak az erdő zúgását hallottuk, és a patak csobogását. Géza megjegyezte: - Nem lehetne ezt elzárni? – Mindenki kapott egy felfújható gumimatracot. A társaság mély hallgatásba merült., mindenki fújt. Nemsokára állt a sátor, benne a matracok, az autó fekhellyé átalakítva. Rövidesen csend borult kis táborunkra.

 

Július 9.

Reggel 5 órakor madárcsicsergés és patakcsobogás ébresztett. De felébresztett a hideg is. Így nem sokat gondolkoztunk, hanem Ildivel és Zsuzsival kimásztunk a sátorból, és az ébredő erdőben siettünk felfelé a hegyoldalban, hogy megmelegedjünk. A nap a hegycsúcsokat, a fák koronáját ragyogtatta, de lent a völgy még árnyékos volt. A madarak fortissimo dalolták reggeli hangversenyüket. Mikor már nem fáztunk, lefelé indultunk, és vittünk fát is magunkkal a tűzrakáshoz. Alulról felhallatszott a Skoda búgása. Futólépésben folytattuk az utat, nehogy azt higgyék a lusták, hogy disszidáltunk. Leérve igen szorgalmas társaságot találtunk: Líviáék gatyában mosták a patakban a kocsit. Som tűzrakással foglalatoskodott, mi pedig megfürödtünk a patakban. Most már nem fáztunk, így nyakig bújtunk bele a patak jéghideg vizébe. Gyorsan reggeliztünk, és beszaladtunk Rozsnyóra. Vásároltunk némi élelmiszert, majd elindultunk Nadabulára, Deméékhez. Meghatóan kedvesen fogadtak. Rövid idő múlva azonban tovább kellett mennünk.

Betléren álltunk meg. Itt a gyerekek és Líviáék megnézték a kastélyt. Andrássy Manó teljes berendezése és vadásztrófeái láthatók itt. Elefántfej, vízilóbőr, kobrabőr, antilopszarv, afrikai utazásainak tárgyi emlékei. Kínai porcellán, szobrok, ruhák, és még ki tudná felsorolni, mi minden látható itt. Olajfestmények, pl. Ferenc József koronázása, bútorok, edények, gyönyörű rendben. Másutt régi fegyverek, páncélok, cinedényed. És mindenütt gyönyörűen vikszelt padló. Nem is szabad cipővel bemenni! Mindenki papucsot kap, és úgy csoszog végig a termeken. A park is nagyon szép, minden grupp közepén egy más világtáji szobrocska. A kastély előtt egy bronz Héra lábánál szökken magasba a víz. A fák alatt bölcs mosolyú Buddha meditál a megváltozott világ felett.

Mi ezalatt a Sajó köves medrében kínlódtunk, a víz hideg volt, és igen sebes folyású, de nagyon jól esett a fürdés. Nemsokára Dobsina felé poroztunk, de csak a város szélén haladtunk tovább a kétszáz éves salakhegy tövében, ami a vasgyár régi múltját bizonyítja. Nagyszerű, jól kiépített szerpentin visz fel a gerincre. Kis forrás üdíti ott a vándorokat, bizony, jól esett nekünk is a vize, mert tikkasztó hőség volt. A panoráma a Dobsinát környező hegyekre csodálatosan szép. A bizarr, az erozió által össze-vissza koptatott hegyek a fenyvesekkel, havasi legelőkkel, körbefogják az alattuk mélyen fekvő régi szepességi színezetű kisvárost. Lakossága németajkú, buléner. Mindenki három nyelven beszél, magyarul, németül, szlovákul. Igen szorgalmas nép, és nem szegények. A hegytetőn az út kettéválik, jobbra letér a Dedinky-i völgyzárógáthoz, illetve a tóhoz, amit a Gölnic vizéből létesítettek.

Ennek a tónak lefolyása nincs. Legalább is nem látszik, mert a vizét egy földalatti csatornán vezetik le egyenesen a dobsinai vasgyárba, 300 méteres eséssel. A tó nemrégen készült, így még kissé kopár, és fürdésre nem olyan alkalmas, mint az Uhornai-tó, ennek ellenére nagyon jót fürödtünk benne. Csónakot béreltünk, és élveztük a víz nyugalmas ringását. A hőmérséklet állítólag 41 fok volt. De hát tovább kellett haladnunk.

Nemsokára a tó fölött vitt utunk, még búcsúzóul felkéklett sima tükre, és benne a vasúti töltés, mely a tavat két részre osztotta. Majd ez is eltűnt, mi pedig újabb céljaink felé robogtunk. Ez pedig az ebéd volt.

A Sztracenai völgy bejárata, a híres sziklakapu a háború áldozata lett, csak két oldalsó fala mered értelmetlenül az égnek, mögötte szűk völgy, sziklák, fenyvesek között visz az út, és folyik a sebes folyású Gölnic. Tüzet raktunk, és nemsokára főtt a hazai halászlé. Jól esik ilyen szép helyen az ebéd. A völgyben a fenyők, sziklák, patak, szakadék, erdős hegyoldal alig engednek helyet az útnak. Felejthetetlen a Sztracenai völgy, kár, hogy nem lehet mindent külön megcsodálni.

Megint elvált az utunk, Líviáék a gyerekekkel a Dobsinai jégbarlangot nézték meg, míg mi továbbmentünk. A jégbarlang Európában ritka képződmény, a barlang mélyén lévő levegő nyáron is 0 fok körül mozog, télen +4 fokig emelkedik. Óriási jégképződmények nyúlnak le a mennyezetről az aljáig, jégvízesés, tornyok, az alján korcsolyázni is lehet, olyan kemény a jég padlója. Ritka látvány az ilyen, élmény az alföldi embernek.

Mi pedig Sommal a Sztracenai völgyben folytattuk tovább utunkat. Egy kanyarnál megláttuk a Magas Tátrát. A völgy némileg kiszélesedik és havasi legelők tarkítják az erdők tömegét. Tovább mentünk a Stvrtecká Pilá-ig, ahol betértünk a Sokol (Róth Márton) völgybe. A Nagy-Sokol és a Kis-Sokol egyesülésénél hagytuk az autót, magunk pedig elindultunk a Nagy-Sokol patak völgyébe. A patak itt, és a Slovensky Ráj-ban mindenütt – évezredek óta vájta magát a talajba, míg egy 150-200 méter mélységű kanyont vájt ki, és ez a munkája folytatódik – ki tudja, meddig. Kb. 1 km után szálltunk be az igazi kanyonba. Vízesések, sellők, mindenütt kidőlt, korhadó fák, sziklák, amiket a tavaszi megáradt víz görget magával. Ahol nehezebb a továbbhaladás, ott létrák, pallók segítségével jutunk tovább. Minden vizes, a gumitalpú tremky nem válik be, igen csúszik. Meg is csúszom, de csak bokáig esem a vízbe, ez nem számít. Másutt 2-3 méter magasan vagyunk a víztől, itt nem lenne jó megcsúszni, mert nagy sziklák állnak ki a rohanó vízből. Messzire dübörög az Óriás-vízesés, fölötte vaslétra visz tovább. Ezen legalább nem félünk. Még egy-két kisebb vízesést megnézünk, de mivel 7-re lent kell lennünk, visszafordulunk. Most már nem élvezzük a vízbelépés gyönyöreit, mert hideg van. Lassan megszelídül a kis patak, kiszélesedik a völgy. Az egyik oldalon kis ér ömlik a patakba, de hogyan? Sok-sok vízesésre oszlik a piros (vastartalmú) sziklácskák és a zöld moha közt. Egy parkban nem lehetett volna szebben elrendezni. Nemsokára üdvözöltük „piros kedvencünk”-et, sőt néhány perc múlva hallatszott a másik Skoda motorjának búgása is. Volt az utasainak sok beszélni valója, hiszen jégbarlangot nem lát mindenki. Mikor körülnéztünk, akkor láttuk, hogy milyen csudaszép helyen vagyunk. Százados sudár fenyők magasodtak körülöttünk, tűzhely kirakva kőből, sőt néhány rozzant deszkából valami asztalféleség volt összeeszkábálva. Ez nagyon tetszett nekünk, és miután a sátrat felállítottuk, a vacsorát ”fehér asztal” mellett költöttük el. Majd hatalmasra felszítottuk a tüzet, és hallgattuk az erdőt meg a patakcsobogást. No, nem sokáig! Elhamvadt a tűz, és mi egyhamar az igazak álmát aludtuk.

 

Július 11.

Reggel 5-kor a hideg miatt megint csak sétára kényszerültem. Ezúttal magam indultam a Kis Sokol felé. Nagyon szép volt egyedül lenni a hajnali erdőben. Jó magasra kellett felkapaszkodnom, egy kicsi napsütés után, mert a völgy szűk volt és mély. Mire lejöttem, az egész völgy ragyogott már a napfényben, és megindult benne az élet. Mi is összecsomagoltuk a holminkat, már csak azért is sietve, mert megjelent néhány tehén hatalmas bögölykísérettel. Hiába kergettük a teheneket, nekik csak ott esett jól a lomb, ahol mi voltunk. A bögölyök nem nézték, hogy tehén, vagy nem tehén, ők pihent energiával csíptek. Így kissé kiábrándulva hagytuk ott legszebb táborhelyünket, és elindultunk, mert nagy út állt előttünk. Kimentünk a Sokol völgyéből a Stvrtecká Pilá-hoz, majd a tegnapi utat folytatva haladtunk Poprád felé. Az út kitűnő állapotban volt, nem volt forgalmas, fenyőerdőben haladt nagy kanyarokkal. Az egyiknél ismét feltűnt a Magas Tátra, s mivel közelebb kerültünk hozzá, sokkal nagyobb volt, mint tegnap. Még sokszor tűnt elénk, és ahogy mi keletre tértünk, ő északra tért el. De nem sokáig, mert mi csakhamar északra, Poprád felé tértünk el. Horkánál jutottunk ki a főútvonalra. – Érdekesek a szepességi falvak. Egész más jellegűek, mint az eddig látottak. Minden háznak magas zsindelyteteje és oromzata van, ebbe a ház építésének évszáma és kereszt van stukkaturával ráírva. A falvakban a régi uraság kastélya foglalja el a főhelyet, a park fái között alig látszik ki a díszes torony, vagy cirádás oromzat. Egy-egy ilyen kastély valóságos építészeti műremek. Nemsokára a poprádi híres reneszánsz harangtorony üdvözölt minket. Itt bevásároltunk, részint autóalkatrészeket, részint élelmet, levelezőlapot, „nálepkát” (matricát), gyufát és egyéb fontos cikkeket. Végre elindulhattunk. Nagylomnic községnél tértünk rá a tátrai autóútra. Követtük a kanyarokat, és néztük az égnek törő, merész csúcsokat. Jó lett volna megállni, pihenni, sétálni, de nem lehetett, már csak azért sem, mert minden szép helyecskén ott volt a tiltó tábla: Állami rezervátum, leülni, tüzet rakni stb. stb. TILOS.! Így Csorba-tóig meg sem állhattunk. Ott végre ehettünk, sétálhattunk, vásárolhattunk. Rettentő nagy forgalom van ott. Autó autó mellett, külön helyen motorkerékpárok, másutt az autóbuszok. Mindenütt a rengeteg ember jön–megy, és lökdösi egymást.

Csorbató és Csorba vasútállomás között van Újcsorbató. Ez is nagyon szép, de itt jóformán senki sincs. Mi is hamarosan ott hagytuk, és rátérve a Poprád – Zsolnai főútvonalra, azon robogtunk tovább. A Tátra mindjobban elmaradt, és a Liptói havasok kerültek előtérbe. A táj is megváltozott, a sűrű erdő megritkult, a fenyők szórványosabbak, és több teret engednek a havasi legelőknek, ahol a finom tejecske terem. Az elsőrangú műút pedig kanyarog hegynek föl, völgynek le. A házak is mások a falvakban. Magas emeletnyi kőlábra építik a lakórészt - fából. Majdnem minden ház búzakékre van festve. A kőházakat is ilyen magas lábra emelik. Králová Lehotánál benézünk az Alacsony Tátra felé vezető völgybe, és tovább folytatjuk utunkat Liptószentmiklósba. Ott is körülnéztünk. Forgalmas hely, de nem időztünk sokáig, mert már késő délután volt, és még a Dämenovai völgyben kellett táborhelyet keresnünk. Ui. ez a völgy szintén rezervátum, és csak a kijelölt helyen szabad táborozni. Ez a völgy hasonlít a Sztracenaihoz, de helyenként még szűkebb, és néhol egészen meredek sziklafalak szegélyezik az utat. Ahol a sziklákon egy kicsi föld van, ott megtelepszik a fenyő. Gyönyörű ez a völgy is, legszebb kincse a cseppkőbarlang, mely világhírű és a jégbarlang. Mi ezúttal azonban elsiettünk mellettük. Kerestük a táborhelyet. Egy szép rétre kijelentettük, hogy biztosan ez lesz az, bár gyanús volt, hogy egyedül voltunk ott. Gyorsan felvertük a sátrat, nagy kínnal behoztuk a kocsikat, és megnyugodva fogyasztottuk vacsoránkat. Ekkor megjelent egy fiatalember, és kijelentette, hogy ez nem táborhely, menjünk arrébb, mert ebből büntetés lesz. Le kellett bontani a sátrat, és tovább menve meg is találtuk a táborhelyet. A sátrat már lámpavilágnál kellett felverni. Mellettünk nagy tüzet raktak, a füstje bennünket boldogított. Ott a tűznél még sokáig énekeltek, de én nem sokáig hallottam.

 

Július 12.

Verőfényes vasárnap reggelre ébredtünk. Szinte az egész természet ünnepelni látszott. Tervünk a Chopok (2015m), ahová lanovkával – kötélpályával akartunk felmenni. – Erre fogunk menni – szólt Som, de előbb még az autókat kellett jobban elhelyezni. Mindenki ebbe az irányba indult el, csak Zsuzsi és én mentünk a jelzett irányba. Aztán láttuk, hogy nem jönnek. Leültünk és vártunk rájuk. Mikor már nagyon sokáig nem jöttek, leküldtem Zsuzsit, hogy nézzen utánuk. Azzal jött vissza, hogy nincsenek sehol. Nagyon haragudtam, hogy szó nélkül másfelé indultak, mert hol keressük őket, és csak nem várhatjuk őket estig, ki tudja, hogy mit csinálnak, merre vannak, mit terveznek. Így elindultunk arra, amerre Som mutatta. Meredek sílejtő volt. Minden szakasz után új, még meredekebb szakasz következett. Végül már Zsuzsi nem bírta, de az irány nekem sem tetszett. Jobbra megláttunk egy völgyet, aminek az aljában út haladt, jó irányban. Az erdő oly sűrű, hogy azon keresztül haladni kész lehetetlenség. Tehát ugyanolyan meredeken, mint előbb, le kellett szállni ahhoz az úthoz. Ez friss irtás volt, tele kivágott fákkal, száraz gallyakkal, csupa karmolás lett a lábunk, mire leértünk. Lent patak is folydogált, amiben felfrissítettük magunkat, majd megnéztük a másik utat. Ez a sífelvonó pályája mentén vezetett, még meredekebben, mint eddig. A vége már szinte függőleges. Nagyon keservesen értünk föl, főleg szomjasak voltunk. És sehol egy lelket sem láttunk, teljesen egyedül voltunk. Mikor felértünk, sajnos, azt kellett tapasztalnunk, hogy még mindig nem vagyunk a célnál, a chopoki felvonónál. Viszont már volt kilátásunk, és láttam, hogy ha a kínálkozó ösvényen továbbmegyünk, akkor elérünk a Jasná-i felvonóhoz. Kb. ugyanannyit kellett még lefelé mennünk, mint amit eddig fölfelé megtettünk, no, de már mindegy. Ez az út nem volt olyan meredek, és végre célhoz értünk. Somék, persze, sehol. Teljesen önállósítva magunkat megváltottam a jegyeket és csakhamar megérdemelt pihenésként libegtünk a lanovkán felfelé. Zsuzsi rendkívül élvezte a helyzetet. Egy kis karosszék, melyben két ember fér el, középen egy rúddal felfüggesztve a drótkötélre, és így hintázik a szélben 20-30 méter magasan a föld felett. A kilátás gyönyörű, bár kissé ködös: nyugatra messziről a Fátra, közelebb a Liptói havasok, keleten a Magas Tátra. Hátunk mögött a Gyömbér és az Alacsony Tátra további vonulatai látszottak, amihez ki kellett tekerni a nyakunkat. Nemsokára fent voltunk, és a magasból még jobban láttuk mindezeket. Majd kellő mennyiségű almaszörp elfogyasztásával szomjúságunkat is sikerült csillapítani. Éppen lefelé indultunk, mikor az érkező székecskékből kedves családunk száll ki. Ők elindultak egy úton, ami azonban nem csak eltért a jó iránytól, hanem végül járhatatlanná vált, kénytelenek voltak  visszatérni, és ők is a sífelvonó pályáján jöttek fel, ahol mi. Szó szót követett, és levontuk a konklúziót: nem szabad elszakadni egymástól. Géza le is maradt, mert nem bírt tovább jönni. Ők is körülnéztek, majd mindannyian lejöttünk. Ebéd után mindenki fáradt, senki sem tud elég energiát produkálni ahhoz, hogy a cseppkőbarlang bejáratáig (újabb 300 méter) felkapaszkodjék. Ildi lázas gyanús. Így mindenki pihen, alszik. Líviáék autón még egyszer elmennek a Chopokra. Estére a tábor kiürül, munkás hét kezdődik, csak mi maradunk tovább.

 

Július 13.

Sajnos, az idő borús. A hajnali hideg csökken, és mi szépen elalszunk. Pedig reggel 8-ra Liptószentmiklóson kellene lennünk, Gézivel van randevúnk. 5 perc késéssel meg is érkeztünk, de Gézi nem jött meg. Persze, hiszen sikerült a Kaukázusba elindulnia. Így nem is időztünk sokat, mert hosszú út állt még előttünk. Következő állomásunk Rózsahegy. Körülnéztünk a városban, megnéztük a tatárjárás idejéből származó templomot, majd tovább. Kralovany-nál elhagyjuk a Vág völgyét, és betérünk a sokkal szűkebb Árvai völgybe. Meredek hegyoldalak között visz a műút és a vasút a folyócska partján. Az Árva folyóban jelenleg nagyon kevés a víz, mert a Námestó-i völgyzáró gát sok vizet elvesz belőle.

Később kiszélesedik a völgy, és elérünk Dolny Kubinba., az első világháború előtti szlovák nemzeti mozgalmak központjába. Kis falusi házak között visz be az út, az embert szinte csalódás éri, hogy csak ennyi a híres város, melyről annyit tanultunk, mikor egy kanyarnál elénk tűnik a soktornyú, hatalmas város. Az önkiszolgáló boltban válogattunk a sok finomság között. Többek között lazacot és rákot – konzerv alakjában – ezek még emlékezetesek lesznek. Majd tovább indultunk. Megint mások a szlovák falvak. A házak alacsonyak, az építkezés anyaga túlnyomóan fa, és a legtöbb ház kékre van festve. Az asszonyok hétköznapi viselete a vakítóan fehér csipke fejkendő, mely a vállukra ér le.

Egy kanyarnál feltűnik az Árvai vár. Rövid út után megálltunk alatta, és gyönyörködtünk falainak épségében és az egésznek az elrendezésében. De úgy döntöttünk, hogy Námestóba megyünk, és majd visszafelé nézzük meg.

Nemsokára Námestó felé gördültünk, de a felhők igen komoran gyülekeztek az égen. Mire a tó partjára értünk, sűrűn ömlött az eső, a tóból és a partjaiból semmit sem láttunk. Mire a kikötőhöz értünk, vihar kerekedett. A nép menekült fedél alá, néhány elszánt, edzett idealista a vízbe menekült. Nagy hullámok csapódtak a parthoz, az alumíniumhajó (hazánk gyáriparának büszkesége) nem tudott kikötni. Egy vizibiciklit messze besodort a vihar a tó közepébe. A két Skoda egymás mellé állt, és mi az ablakon adva egymásnak az élelmet, ebédeltünk – rák és lazackonzervet – közben élveztük a vihar szépségeit. Akinek az autójába befújta a szél az esőt, az prüszkölt egy kicsit. Nemsokára elvonult a vihar, és kibontakozott a túlsó part. Most láttuk csak, milyen hatalmas is ez a tó. Az Árva folyóba ömlő patakok völgyeit árasztották el, így a tó csillag alakú. 7 falut szüntettek meg. Az egyiknek a kálváriája szigetként emelkedik ki a vízből. A tó Lengyelországba is átnyúlik, körüljárni nem lehet. 2 éve létesítették, nagyon ügyes megoldással, mert csak az Árva folyón kellett aránylag kis építkezést folytatni, és ezzel hatalmas területet nyertek. A tó célja: villanyáramfejlesztés.

Mikor a vihar elmúlt, kikötött a hajó, és a vizibiciklit is kivontatták, sétahajózásra indult az alumínium csodahajó. Mi is gyorsan feltülekedtünk rá. A hajóút folyamán látszott csak igazán, hogy milyen nagy a tó, mert jócskán behajóztunk és még milyen messze voltunk a túlsó parttól! Megközelítettük a magányos szigetet is a halott templommal. Kifosztva áll a templom, elhagyottan, mint amire már nincs szükség. A partokon ugyan mindenütt sátoroztak, de mi szárazabb helyet kerestünk. Visszaindulunk Árvaváraljára. Útközben – mi mentünk elöl – utólér egy idegen kocsi és közlik, hogy a másik magyar autó belefutott az árokba, de nincs semmi baj. Gyorsan vissza! Zsuzsi náluk volt! Nagy csődület, egy teherautó már kivontatta a Skodát. De az hogy nézett ki!? Az eső utáni híg sár, trágyalé volt kívül, a felborult lazac belül. Ez tükrös kanyar volt, és Lívia túl gyorsan hajtott bele. Szerencsére, nem történt baj. Árvaváralján Líviáék a szállodát választották, mi pedig pár kilométerrel arrébb egy szép, elég száraz völgyet találtunk, ahol igen kellemes éjszakát töltöttünk. Az idő még mindig borús volt, és már igazi meleg nem is volt.

 

Július 14.

Reggel az árvai várat szemléltük meg. Történetéről annyit, hogy már a történelem előtti időből is tudtak arról, hogy a várhegy barlangjában ősember élt. A tatárjárás idején volt már erőd a vár helyén. A várat Mátyás király fiának, Corvin Jánosnak adta, majd Szapolyai, 1556-tól az államosításig a Thurzók és örököseik birtokolták. Zichy Ödön alapította benne a múzeumot 1868-ban. Igen jó állapotban van még ma is, legnagyobb része lakható. A meredek felhajtóról a kapun keresztül egy kis udvarba jutottunk, ahonnan alagút visz a belső várudvarba. A vár megtekintését a kápolnán kezdtük. Gyönyörű barokk oltárának képe Szent Györgyöt ábrázolja. Innen jutottunk tovább a belső termekbe. Üvegszekrényekben az árvai erdők állat és növényvilága látható, a terem közepén egy nagy kitömött mackó. Másutt fegyverek, konyhaeszközök, ötletes szennyvíz-leöntő, majd porcellán edények, festmények, népviseletek. Lassan feljutottunk az emeleti részekbe.

Minket egyedül, kísérő nélkül engedtek kószálni, így kedvünkre megjátszhattuk a várurakat. Leültünk a faragott székekre, az ablakfülkékbe (ólomkarikás ablakok vannak), élveztük a kilátást, dicsértük a mennyezetet, az ablak- és ajtórámákat. Ezek gót stílűek. A legbelső kis udvarban van a 30 m mély kút. Régen innen tovább lehetett menni egészen a vár legfelső bástyájára, de ez már annyira rossz állapotban van, hogy lezárták. Így a pincéken át a terraszokra jutottunk, majd egy újabb belső rész után megint a középső udvarra értünk, ahonnan elindultunk. A vár renoválás alatt áll, nagyon szép lesz, ha elkészül.

Nemsokára újra a kocsikban ültünk és bár más úton, elértünk Rózsahegy elé. Lefényképeztük a likavkai várromot. Itt egy parasztember egy üvegre való burgonyabogarat mutatott, amit a földjéről szedett össze.

Rózsahegyen nem álltunk meg, mert igen sötét viharfelhők gyülekeztek, és reméltük, hogy ki tudunk futni alóluk. Liptószentmiklósnál azonban utólért, és teljes erőből zuhogott az eső. Líviáéknak elromlott az ablaktörlőjük, őket elirányítottuk egy javítóhoz, mi meg tovább indultunk az esőben, a Tátra felé. Hybe után északnak fordul az út, és egy kis erdőn megy keresztül. Itt kidugta a Kriván a fejét a felhők közül. Egész utunkon biztatott, hívogatott szinte a Tátra felé. Egy lejtőn ebédelni álltunk meg. Igen nagy volt a forgalom, és sok magyarországi kocsit láttunk. Ezeknek integettünk, ők visszaintegettek. Úgy látszik, már vágytunk haza. Ismerősre is akadtunk. Majd egy fenyves ligetnél újra megálltunk, itt végre utólértek Líviáék.

Az idő eléggé elmúlt, sietni kellett táborhelyet keresni. A Tátrában csak kijelölt helyen lehet táborozni, többek között Matlárházán, ide tartottunk. Már sötétedni kezdett, mikor helyet foglaltunk. Jóformán időnk sem volt körülnézni, sietni kellett a sátorral, ágyazással. Csak úgy fél szemmel figyeltük a tábor nyüzsgését egy irány felé. A vacsorát már sötétben főztük. Közben mindenütt felgyulladtak a tüzek, ki-ki rakott magának, egy központi hatalmas nagy tűz köré csoportosult a tábor népe, ahonnan ének és harmonikaszó hallatszott. Nekünk meg vacsorát kellett főznünk. Na, de tartott még belőle, mire szabadultunk. Lengyel úttörők táboroztak ott és búcsúztak a tábortól egy kis műsorral. Mire mi odaértünk, egy esti dalt énekeltek, majd a himnuszt. Azután jó éjszakát kívántak, és eltűntek a sötétben. Lassan kihúnytak az örömtüzek, és csend borult a táborra, nem látszott más fény, csak a Lomnici-csúcs csillagvizsgálójának kivilágított ablaka.

 

Július 15.

Borús a reggel, a Lomnici-csúcs, amelynek lábánál terül el a táborhely jó két holdnyi területen, felhőbe burkolózott. Ma a lanovkán - a kötélpályán - szünnap van, nem lehet a csúcsra felmenni, inkább a Biela Voda (Fehér Víz) völgyébe indulunk. Ez a völgy a Tátra északi oldalán terül el, az egész Tátrát meg kellett kerülni, hogy oda eljussunk. Amennyire forgalmas a Tátra déli oldala, olyan kihalt ez. Alig egy-egy autó vagy motorbicikli látható, pedig itt is vannak nyilvános táborhelyek. A táj átmenetileg megszelídül, a Bélai havasok alatt visz az út, majd nyugatra fordulva Zsgyár községbe érünk, hol kenyeret és teát veszünk. A község lakosai gurálok, akik a lengyelek rokonai, és lengyelül is beszélnek. A Zsgyár patak mentén érdekes, palás szerkezetű kőzetet látunk. Igen hosszú a falu, a vőlgy mélyén, annak egész hosszában épültek az egyforma, alacsony kicsi faházak. Balról a Bolond Gerő csúcsa kandikál ki a felhők közül.

Egészen más ez az oldala a Tátrának, mint a déli. Lehet, hogy újszerűségével hat, hiszen még soha nem voltunk itt. Az út príma, és szinte kihalt. Javorinán keresztül haladva Lysa Polanába érünk. Itt a csehszlovák – lengyel határ. A Bialka folyón híd visz keresztül, túlsó végén lengyel katona áll őrt. A kocsikat itt kell hagyni, a Biela Voda völgyébe behajtani tilos, mert védett terület. Gyalog indulunk neki. Olyan szép az út, és olyan jól esik a sok száguldás után a csendes gyalogmenet, igen élvezzük. Sűrű fenyvesben haladunk, jobbra a Biela Voda kristálytiszta hatalmas folyója. Helyenként zöld színe mutatja, hogy milyen mély, de ott is átragyognak a kövek az alján. A másik partja Lengyelország, a patak a határ. Mi persze innen maradunk. Balról meredek sziklafalak meredeznek, 50-80 méter magasságban. Mindenütt hatalmas, szép, sudár fenyők. Helyenkint vízmosások mutatják, hogy tavasszal a megáradt pataknak szűk a meder.

Fel szeretnénk jutni legalább az erdészlakig, de sajnos, az időnk ki van számítva, vissza kell fordulni onnan, ahol már a völgy szépségei kezdenének kibontakozni. No, majd jövőre újra eljövünk. Még egy követ keresek emlékbe, és már fordulhatunk is. Az idő úgyis borús, alig látni valamit.

A Bialka partján tartottunk megint pihenőt, megebédeltünk, és egy jót aludtunk. Utána mosogatás a patakban, amikor megbillent a kő, amin álltam, és szépen becsücsültem a vízbe. Sajnos, tréningruhám, amiben alszom, vizes lett. Jajaj! Legalább volt mit szárítanom. Utolsó csepp benzinünkkel értünk be innen Lomnicra, ahol benzint és paradicsomot vettünk. Sajnos, ez utóbbitól Som salmonellosist kapott. Este a táborozás újra Matlárházán volt. Én a tűz mellett szárítgattam a holmimat, de mivel nem száradt ki, felvettem vizesen, éjjel aztán megszáradt.

  

Július 16.

Sajnos, Somnak nyugtalan éjszakája volt, reggel lázasan ébredt. De hát felmegyünk a Lomnici-csúcsra, mert ez a terv. A lanovkán való utazás nagyon tetszik a gyerekeknek. Magasan repülünk a fenyők felett, látnánk az egész Szepesi Fennsíkot, a Szlovák Érchegységig, ha nem lenne köd. A Kőpataki tó és az Encián hotel felhőbe borult. Amikor a lanovka felért, kissé kitisztult. Itt átszálltunk egy másik kocsiba. Már egészen közel járunk a sziklákhoz, ha kinyújtanánk a kezünket, talán el is érnénk őket. De esik az eső. Kiszállunk, körülnézünk, de semmit nem látunk. Som egy havasi boglárkát talál, utánamegy. Ez minden eredmény. El vagyunk keseredve, elhatározzuk, hogy hazamegyünk.

Esőben indulunk tovább, Késmárkon zuhog. Azért megnézzük a fatemplomot, amely annyi évszázad harcainak állt ellen, de ma már renoválásra szorul, ez meg is történik lassan. A késmárki vár csipkés bástyáit is meglátogatjuk, majd csak Lőcsén állunk meg. Lőcsén is megnézzük a csodaszép gótikus székesegyházat. Egy magyarországi csoporthoz csatlakozunk, így mindenki megérti a magyarázatot. Az eső zuhog, sietni kell. Som csak feketét iszik, nem eszik semmit. Nemsokára feltűnik a Szepesi vár, hajdani nagyságát csak romjai idézik. A káptalanon megyünk keresztül, megnézzük a régi reneszánsz és barokk stílusú káptalani lakásokat. Utána a Branyiszkó hágóján állunk még meg. Itt volt a híres győzelem 1848-ban. Utána még Eperjes főterén hajtunk körül. Mindenki fáradt, Som, szegény, hősiesen viszi a kocsit. Végre – végre feltűnik a kassai dóm, és rövid idő alatt otthon vagyunk.

 

1200 km-t tettünk meg, Szlovákia elég nagy részét bejártuk, és annyi élménnyel gazdagodtunk, amennyiből egy évig élhetünk – Kisvárdán.

 

A mappában található képek előnézete Szlovenszkó, 1959

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.